Volt egyszer egy kisfiú. 9 év körüli lehetett, átlagos gyerek.
Hazafelé ment a délutáni szakkörrõl. Már kezdet sötétedni. Gyorsan elköszönt társaitól, nem ért rá beszélgetni. Sietett a buszhoz.
Idõben haza kell érnie.
Idõben odaért, jött a busz is. Leült. Bámulta a körnéyket, álmodozott.
Egyszer csak lasított a busz és még nem a megállónál, messze az otthontól. A söfõr leszált.
Kiderült, hogy gond van a busszal. A fiú leszállt.
Várta a következõ buszt. Arra gondolt *ha jön még hazaérek idõben*
Jött a következõ busz. De leszállt a söfõr és megpróbált segíteni a társának, majd feladták. Visszaszált. Indultak.
Fél óra kiesés.. *Ez nem lesz jó. Elkések* Kezdett aggódni. Toporgott az ajtóban. *Gyorsabban!! Gyorsabban!!! Kérleek!*
Végre megérkezett. Kinyílt az ajtó. Lefutott, majdnem hasra esett. De sietni kell. Futott.
Órájára néz. Fél óra késés.
*Már mindegy. Elkéstem*
Leleasított. Légzését szabályozta, nyugtatta magát. A dac dolgozott benne és az elkerülhetetlen ismerete.
Közepes tempóban haladt.
Gondolatai kavarogtak.
*Meg fog verni. Késtem. Mindenképp megver, hiába bármilyen mentség. Semmit nem fogad el.*
Érezte hogy remeg kissé.
*Fel kell készülnöm. Nyugodtnak kell lennem, nem sírhatok. Nem szabad neki azt az örömet megadni. Ki fogom bírni*
Acélozta testét és gondolatait.
Mire hazaért nyugodt volt. Nem remegett. Nem félt.
Belépett az ajtón. Az jött amit várt. Kiabálás.
Mostohaapja nem türhette hogy ne legyen a felügyelete alatt.
Nem keresett mentséget a késésre.
Állt a mostohaapával szemben és várt.
Elérkezett hát az idõ. A nadrágszíjához nyúlt. Kirántotta.
Az elsõ csapás megrázta hiába készült fel. De nem sírt. A második már csak emlékkép, a többire csak a nyomok utaltak.
Nem védekezett, csak állt mozdulatlanul, és türte.
Majd vége lett.
Elküldte fürödni.
Bement nyugodtan a fürdõszobába. Vízet engedett, levetkõzött. Nem nézett a testére. Tudta milyen.
Elfeküdt a forró vízben és kiengedte könnyeit.
Édesanyja beszökött hozzá. Megnézni jól van-e. A sebeit.
Õ csak mosolygott anyjára:
- Jól vagyok semmi bajom. Nem vészes.
Büszke volt magára. Õ gyõzött. Akkor sem sírt. A víz takarta hogy mit érez. Elrejtette. De erõsnek érezte magát. Õrült.
Többszõr átélte. De nem sírt. Késöbb már büszkén nézegette sebeit. *Nem árthat nekem. Erõs vagyok.*
Nem sejtette, hogy ez csak a kezdet.............

...............................................................................................................................................

Iskolábol ment haza a fiú. Nyugodtan sétált, élvezte hogy meleg van már és süti a nap. Polóra vetkõzött.
Boldog volt. Jó napja volt. Jó jegyet is kapott. *Mit kapok vajon anyutól a születésnapomra. Már csak pár nap.* töprenget miközben egy követ kezdett maga elött rugdosni.
Hazaért. Elõvette kulcsait, bement. Halkan ment be. Nem szeretett hazamenni, soha nem tudta mi vár rá.
Egy kutya fogadta az elõszobában. Megörült. Szerette az állatokat.
*Ezt kapom vajon a szülinapomra elõre? Dejóó lesz legalább itthon is valaki akivel játszhatok*
Halotta hogy nyikordul az ajtó. Hangjából tudta, ez a "szülei" háloszóbája.
Felnézett.
Mostohaapja állt elötte.. Gyomra görcsbe rándult. Tudta jól, hogy õ ma semmi rosszat nem csinált, de tartott tõle., nem mert rá mosolyogni. Sem a kutyához érni, ránézni. Nem kapott rá engedélyt, nem akarta ingerelni az "apját".
Mostohája sem mosolygott, csak nézte. Nem lehetett semmit leolvasni az arcáról.
Csöngetés törte meg a pillanatot.
Hátrafordult, hogy kinyissa az ajtót. Az egyik házban lakó néni volt.
Mostoháját kereste.
Beengedte.
Mostohaapja már mosolygott. Kedves volt és nyájas. Mindenki szerette. Mindenki kedvesnek ismerte.
A fiú émelygõ gyomorral nézte a mézesmázoskodást.
Inkább a kutyához fordult. Megsimogatta.
El is feledkezett az undortól amit érzett még az imént.
Gondolataiban beszélt a kutyához. Biztos volt benne hogy a kutya, azzal az értelmes szemeivel, az hallja a gondolatait, érzi.
*Te leszel a barátom itthon, majd hozzád bújok ha megver és nincs itthon anyu. Majd játszunk ha nincs itthon Õ. Majd etetlek, itatlak és fésüllek hogy szép legyél és egészséges. Tudod. Nem gondoltam hogy kapok egy kutyát. Õ mindenkinek mutatja hogy jó ember, mindenkit elbûvöl. De nem olyan hazudik, színlel. Te se higyj neki.*
A kutya bolintott. A fiú biztos volt benne hogy megértette.
*Akkor jó. Jól megleszünk, csak figyelnünk kell hogy minnél kevesebbet hibázzunk.*
Mosolyogva játszott a kutyával. Élvezte hogy van itt még valaki aki a barátja lehet.
A szomszéd néni megsimogatta a fiú fejét, majd a kutyát és elment.
Hirtelen érte a támadás. Egyáltalán nem számított rá. A mostohája megfogta a karját és a falhoz vágta. Feje érkezett elsõként a falhoz.
Nem értette. Meglepõdött. *Pedig már nem szabana hogy meglepõdjek*. Könnyei önkéntelenül megindültak, de inkább nagyobbra nyitotta a szemét. Tudta hogy igy esélye van rá hogy nem csordulnak ki.
Felnézett a mostohára. Az elöbbi negédes ember helyett egy vadállat állt ott.
*Hisz nem tettem semmit. Mit tettem? Most miért? Nem bántottam a kutyát se. Illedelmesen elköszöntem, ahogy elvárja....................* Pillanatok allatt cikázott át a fejében hogy mit hogy csinált, mit tett. Mi lehet az ok.
A férfi fölé magasodott. A szeme és az arckifejezése félelmetes volt, ijesztõ, õrülettel tele.
Nézte az "apját". Várta az ítéletet. Mert valamiért kikap azt tudta, de azt nem hogy miért. Nem félt, azon rég túllépet. Kontrolálta a testét, az érzelmeit. Nem mutatott semmit.
Várt..
A férfi végre megszólalt. Ráförmedt, ráordított.
- Mit nyulkálsz a kutyámhoz? Mit képzelsz ki vagy? - közben felrántotta és újra a falhoz vágta.
*A kuyta??????* Nem értette.
- Ilyen egy neveletlen patkányt mint te!!!! De majd én megnevelek!!! - örjöngött a mostoha.
Nem ilyedt meg, ha tûr és azt teszi amit elvár hamarabb vége lesz. Tudta milyen ha veri. *Nem fog megütni. Rugni fog, nem fog miattam lehajolni.* Befeszítette ízmait, hogy minnél kevésbé fájjon, a falnak dölt a sarokba.
Nem rugott.
Gunyoros lett az arca.
A kutyához fordult:
- CSIBÉSZ!! FOGD MEG!!!
Jeges rémület.........................................

...................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................

A kutya ugrott.
Hirtelen, elképesztõ sebeséggel. Nem látta a kutya mozdulatait, csak a nagy fogakat amik felé közeledtek. A fehéret látta. Azt a fehér hegyes "valamit".
Az elsõ rémület értetlenségbe váltott, csak egy pillanatra. Hirtelen, önkéntelenül emelte fel a kezét védekezõleg. Az ösztönei átvették az uralmat. Talán sikított is. Nem tudta mit tesz.
Ez mind pillanatok alatt történt.
Majd megérezte.
Hallotta. Vagy csak képzelete játszott vele.
A fogak a kezébe martak. A bõr megfeszült majd átpattant, a hús ropogott ahogy a fogak mélyebre mentek, ahogy haladt át a rétegeken. Hallotta. A csontnál érezte hogy megakadnak.
Könnyei kicsordultak.
Nem érzett fájdalmat. Nem fájt. Félt. A félelem az ijedtség az elkeseredettség erõsebb volt. Nem hitte el.
A kutya megrántotta, aztán már fel sem fogta mi történik. Akkor eszmélt fel mikor elengedte.
Visszahívták.
Könnyei keresztül nézte a karját. A vöröset. Vért. Remegett érezte hogy izzadság folyik rajta. Nem mozdult.
*Hogy teheti ezt? Ez a kutya nem tudja hogy rosszat tesz? Nem tudja hogy nekem ez fáj, ez nem jó? Hogy tehet ilyet? Hogy hallgathat egy ilyenre? Az állatok ostobák!!!*
Mostohája hangját hallotta.
- Megtanuljátok hogy ki parancsol nektek. Hol a helyetek. Te kis büdös kolonc. Semmire nem vagy jó. De én majd megnevellek, anyáddal együtt.
Sarkon fordult és elment a kutyával.
Egyedül maradt. Letörölte könnyeit. *Megbuktam. Megbuktam. Ha nem fáj miért sírok? Nem lenne szabad. Gyenge voltam. Megbuktam.*
Elkeseredett de leginkább dühös volt. Mostohájára, a kutyára, de leginkább magára. Magára. Fort benne a düh.
A kezét a sebére tette, majd rászorította. Szorította. *Nem is fáj!!!! Te meg sírsz ,te kis hülye!! Szégyen vagy!! Gyenge!!* Teljes erejével, dühével szorította a sebet. Nem a vérzés miatt, hanem hogy fájjon, de nem fájt.
Mikor az anyja hazajött még mindíg azon a helyen volt. A sebét szorítva, némán, vérben ülve, maga elé bámulva.

......................................................................................................................................................................................................................................................

Az anyja nyugtatgatta, simogatta. Felsegítette, kézen fogta, hogy elviszi doktor bácsihoz, aki majd segít neki.
Elindult vele.
Az ajtóban azonban a mostohába és a kutyába ütközötek. A kutya csoválta a farkát, de a fiú már nem hitt neki. Lemerevedett.
A mostoha ellökte õt. Anyját kezdte ütni. Õ csak nézte. Majd felállt hogy megvédje, inkább õt, neki már ugyis mindegy mi lesz még, csak az anyját ne.
Egy pofon visszalökte a falhoz. Az anyja védekezõleg elé állt. Csitítgatta a férfit.
Majd kedves lesz hozzá. Igen. Az. Mindent megtesz amit akar. A férfi nem mozdult, majd döntött.
A mostoha beküldte az anyját a szobájába, a gyereket pedig aludni. Bekísérte a szobájába, megvárta még véresen, mocskosan lefekszik az ágyba. Mielött kiment, a kutyát is beparancsolta a fiú szobájába és rájuk zárta az ajtót.
Sötét volt. A fiú hallotta a kutya lihegését. Nem mert mozdulni. A sötétbe meresztette a szemét. A kutya az ágy mellett feküdt.
*Átkozott dög. Átkozott*
Nem mert elaludni. Folyamatosan az állatot nézte. Félt tõle.
Szinte reggel volt mire elaludt.
...............................................................................................................
Próbálta élvezni a szünetet. De nem mert levetkõzni. Nem szerette ha kérdezgetik, ha sajnálják, szánják. Nem volt rá szüksége.
Inkább szórakozni akart, olyan lenni mint a többiek.
Játszott.
Hazament kosarazás után.
Mikor a kilincshez ért a keze már rosszul volt. Lassan ment be, mindenre készen.
A mostohája a konyhába feküdt. Aludt. Valamiért ott a földön. Az anyja fölötte állt, egy barátnõjével. Oldalra nézve böröndöket látott..
Az anyja csendre intette.. Suttogva mondta.
- Elmegyünk. Gyorsan. Nem fog többé bántani.
Megijedt. Nem tudja miért, de megijedt, félt. Elképzelhetetlennek tartotta hogy el lehet szakadni tõle.
De nem gondolkozott tovább. Futottak. Elfutottak.
Egy számára ismeretlen helyre mentek.
És nem volt ott a mostoha, este sem jelent meg. Élvezte anyja közelségét, hogy most az õvé, hogy öleli, babusgatja.
Este lefekvés után, azonban nem bírt aludni.
Szemmel tartotta. Figyelte.
Hogy mit? Hisz nem volt ott semmi és senki.
Fel nem foghatta hogy ennyi. Hogy nincs tovább.
Igy éber maradt.

-----------------------------------

Ezek anno nem voltak kommentelhetõek..  Kiváncsi vagyok amugy is hogy ÉN meddig vagyok hajlandó nézni, tudni...
Kicsit másképp is vannak írva mint a vicces storyk.. oka van..

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.